Nagyon nagy volt a nyüzsgés, mikor beléptem az iskola kapuján. A diákok többsége könyvekkel a kezében indult a tantermébe, amely ennyi diák esetében kisebb torlódást okozott. Nekem el kellet mennem a Diák Önkormányzet teremébe Benhez, a diákelnökhöz, mert ő ellenőrizte le a papírokat, amelyeket a beiratkozásnál kellett leadni. Nagyon kedves volt velem, azt mondta szép a szemem és örül, hogy idekerültem. Erre elpirultam, hiszen Ben nagyon jóképű srác volt.
Mikor kiléptem a teremből, véletlenül nekimentem egy vörös hajú fiúnak, aki elejtette a papírjait. Pontosan együtt guggoltunk le, hogy felvegyük őket és egymásra néztünk. Mind a ketten kicsit elpirultunk a szerencsétlen eset eredményeként, aztán, hogy megtörjem a kínos csendet, megszólaltam:
- Bocsánat - mondtam.
- Semmi baj. Remélem nem ütötted meg magad! - felelte a fiú összeszedegetve a földön heverő kottákkal teleírt lapjait.
- Szerencsére nem. De tényleg ne haragudj, nem akartam neked menni...
- Tényleg nem probléma - szólt, miközben felállt. Követtem a példáját, majd épp, mikor teljesen felegyenesedtem volna, elköszönt. - Szia! - Ezzel meg is fordult és elsietett.
- Szia! - Csak ennyit tudtam mondani, de már nem hallhatta, mivel már a folyosó végén járt.
Ez egy kicsit furcsa volt, bár egy részről meg is értem, hogy ilyen gyorsan eltűnt. Elég kellemetlen volt ez az egész, főleg nekem. Megszólalt a jelzőcsengő, így már nem volt több időm ezen a fiún filózni, sietnem kellett órára. Nem lenne jó, ha elkésnék rögtön az első napon. Épp az óra kezdetét jelző csengőszókor léptem be a terembe. Váratlanul egy szürke macska simult a lábamhoz.
- Hát te meg ki vagy cicus?- kérdeztem, mire elkezdett dorombolni.
- Szia! Ne haragudj, ez a cicám, Szende. Én pedig Armin vagyok. El kellett hoznom magammal, mert nem lehet egyedül hagyni a kistestvéremmel, Stellával. Tudod, nagyon szeret játszani Szendével, de ez a macska inkább az a típus, aki naphosszat háborítatlan nyugalomban hever a kanapén, ha teheti.
- Egyáltalán nem haragszom. Nagyon szeretem a kismacskákat - mondtam, majd leültem az utolsó üres helyre az osztályban.
Épp időben tettem ezt, mivel éppen megérkezett a tanár. A földrajzóra elég izgalmas volt, a Holdról tanultunk. Mindig is érdekelt ez a téma, úgyhogy jobb órát el sem tudtam volna képzelni.
A nap végén a suli ajtajában találkoztam Minivel. Az arca piros volt, elpirult. Kíváncsi lettem, hogy mi történhetett, ezért meg is kérdeztem. Ha pasi lesz a dologban, esküszöm, úgy elküldöm melegebb éghajlatra, hogy azt is megbánja, hogy megszületett.
- Mi történt, Mini?
- Hát...
- Összejöttél valakivel?! Egy folytában leégetsz! Egyik fiúról a másikra! Szerinted mit fognak rólunk gondolni?! Hát ezt jól megcsináltad! - kiabáltam. - Szia! - köszöntem el bosszúsan, majd hátat fordítottam és elindultam a főkapu irányába.
- Lotti, várj! - kiáltott utánam.
Én nem álltam meg, továbbra is célirányosan ki akartam jutni az iskolából. Nagyon haragszom Minire. Mindig bepasizik, s pont emiatt a hajlama miatt ül most börtönben az apánk.
Az egész két éve történt. Mini összeismerkedett egy rossz fiúval, aki megcsalta, és Mini úgy megleckéztette, hogy a srác a kórházban kötött ki. Apának kötelessége volt vállalni Mini büntetését, így börtönbe került. Anyánk közben talált egy gazdag pasast magának, apát pedig elhagyta, többé nem érdekelte, mi van vele. A családunk tönkrement, ezt pedig az én drágalátos nővéremnek köszönhetjük! Haragszom rá, és nem is kicsit. Ezt sosem fogom neki megbocsátani, még ha térden állva könyörög se.
Egyre gyorsabban lépdeltem, hogy minél hamarabb hazajussak, mikor egyszer csak egy hangot hallottam a hátam mögül:
- Lotti, várj!
- Igen?
Hátrafordultam, majd Bent pillantottam meg.
- Eljönnél velem egy állatmenhelyre a cicákat megetetni? Kötelességemnek érzem őket gondozni. Benne vagy? - kérdezte.
- Hát persze! Menjünk - egyeztem bele, aztán követtem az menhelyre vezető úton.
